Elérkezett az őszi depis időszak…tudjátok:elmúlás,rossz hangulat,kedvetlenség,bepunnyadás. Az embernek ilyenkor nincs kedve semmihez L
Egyik délután felhívott egykori ovis szerelmem,akiből azóta orvos lett. Hallotta hangomon,hogy nem vagyok éppen felvillanyozva. Majd mikor elmeséltem neki,azt javasolta,egyik nap menjünk ki tereplovagolni… Én és a tereplovaglás? Szó sem lehet róla,maradok a puha takarónál és az agyonunt filmeknél! De addig ecsetelgette,hogy milyen szépségei és jótékony hatásai vannak a tereplovaglásnak,míg beadtam a derekam.
Nem sok kedvem volt hozzá másnap – bár megjegyzem,este még utána néztem neten is a tereplovaglás pszichikai hatásainak – majd nehezen,de rávettem magam. Kiltereplovagoltunk a Körös mellé. Csak szép nyugisan haladtunk, először némán,figyelve az őszi színekre,illatokra,hangokra,majd elővettük az iskoláskori emlékeinket. És figyeljétek: egyre jobb lett a kedvem ettől a tereplovaglástól! Nem viccelek! A végén már versenyeztünk egyet a folyó mentén. Na jó, nem én nyertem meg a versenyt,de amit ezzel a tereplovaglással és kedves orvos barátom unszolásával nyertem – az több,mint amire számítottam. Visszatért az életkedvem – ősz ide,vagy oda! Sőt…elárulom,hogy csatlakoztam egy csapathoz,akik rendszeresen járnak ki tereplovagolni,így a lovak is jól járnak,hiszen kikerülhetnek a zárt környezetükből,na és az emberekre is jótékony hatással van. Viszlát depresszió! Győzött a tereplovaglás! J
